A tavalyi verseny sikere után a Prosperis Alba Kutatóközpont Nonprofit Kft. megbízásából a Fehérvári Programszervező Kft. idén is meghirdette a Szóval győzni kommunikációs bajnokságot, amelyre 10–13. évfolyamos középiskolásokat várnak; a jelentkezési határidő: 2020. január 17. A nevezési időszakban a tavalyi bajnokság döntőseit kérdeztük arról, miért érdemes nevezni, mit kaptak a versenytől – ezúttal Alföldi Laura osztja meg élményeit.
Fogalmam sem volt arról, hogy mi ez, és az utolsó pillanatig hezitáltam, hogy belevágjak-e. Kell-e ez nekem az érettségi stressze, az Odüsszeia próbái, a tánc és a rengeteg minden mellé, amit csinálok?
Anyukámtól és az egyik tanárnőtől hallottam a versenyről, ami először nem vonzott. Leterheltnek éreztem magam, és nem tudtam, mire számítsak. Végül utána néztem, és rájöttem, hogy azzal, hogy elmegyek a válogatóra, nem veszítek semmit, nem is valószínű, hogy bejutok. Két közeli barátommal jelentkeztünk, együtt is mentünk el, és végig nekik panaszkodtam arról, hogy mennyire izgulok. Mint általában mindig.
Amikor odaértünk a Hiemer-házba, szembe találtuk magunkat a többi jelentkezővel, az ikonikussá vált pogácsával és üdítővel. Mindenki az ismerőseivel beszélgetett, eszünkbe sem jutott nyitni a másik felé, hiszen ellenfelek voltunk. Amikor közölték velem, hogy én megyek be először, teljesen megfagyott a vér az ereimben, a torkomban dobogott a szívem, és ötletem sem volt, hogy mire számítsak a szervezőktől. Mert ez egy teljesen új verseny volt.
De úgy gondoltam, hogy ki kell lépnem a komfortzónámból, nem félhetek örökké, nem maradhatok meg egy szinten, mert azt biztosnak érzem. Összeszedtem magam, és átmentem a helyre, ahol a „meghallgatás” történt. Szembe találkoztam a leendő mentorokkal, kamerákkal és az addigi izgalmam megkétszereződött, annyira stresszeltem, hogy, amikor kiléptem a teremből nem is emlékeztem arra, hogy mit kérdeztek, miket mondtam el magamról, és el is voltam keseredve, mert nem éreztem jónak azt, amit bent csináltam.
Ezért is lepett meg, amikor megláttam a nevemet azok között, akik bekerültek a döntőbe. Nekik valami plusz kellett, és ezek szerint bennem meg volt. Külön öröm volt számomra, hogy Rudi és Mózes is döntős lett, így nem féltem, hogy egyedül kell átélnem ezeket a pillanatokat.
Az első mentordélutánra teljesen bezsongva érkeztünk, nem tudtuk, mire számítsunk. Féltem, izgultam, mint mindig. Beszélni számomra idegenek előtt nagy kihívás volt, mikrofonba pláne. Mégis megtettem. A második alkalom is hasonló volt, de próbáltunk nyitni egymás felé, beszélgetni.
Később már olyan volt, mintha haza járnánk a Hiemer-házba, mintha mindig is ismertük volna azokat, akikkel részt vettünk a bajnokságon. Vetélytársakból barátokká váltunk, közös programokat szerveztünk a mentornapokon kívül is.
És mi tud jobban összehozni pár embert, mint egy közös „múzeumlátogatás”?
Többször említettük, hogy nem számít, mi lesz a vége, mert már azzal nyertünk, hogy ide bejutottunk. Az alatt a pár hét alatt rengeteget fejlődtünk, és bátran álltunk ki a döntőn, ahol azért kicsit mégiscsak nyerni szerettünk volna.
Mert eredetileg mindenki azért jött.
Én nem nyertem, mégis győztesnek érzem magam. Remek embereket ismerhettem meg, és nagyon nagy űrt hagyott maga után az, hogy a hétfőim és szerdáim felszabadultak, hiányzott a felkészülés, a társaság és a mérhetetlen pozitív légkör, ami a Szóval győznit lengte körül.
Akkor még nem is sejtettük, hogy a döntővel nem ér véget. Megkaptuk a versenyről készült videónkat, ugyanis minden mozdulatunkat vette a kamera, és leírhatatan érzés visszanézni a fejlődésünket, és a verseny alatt megszülető gondolatainkat.
Szeptembertől szinte minden pénteken tréningeken vehettünk részt, ahol újfajta ismereteket szívhattunk magunkba, különböző előadókat hallgathattunk meg, tapasztalatokat szerezhettünk.
Belsős viccek, közös emlékek, kulturálódás, tanulás, komfortzónából történő kilépés. Ez jellemzi a versenyt.
Ha szeretnétek találkozni a mentorokkal, velünk; szeretnétek tanulni, versenyezni, esetleg szeretnétek a Szóval győzni kicsi családjához tartozni, akkor jelentkezzetek bátran.
Mindenkire nagy lehetőségek várnak!
Alföldi Laura
