Székesfehérváron évek óta egyedi módon emlékeznek meg történelmünk két legfontosabb forradalmáról: márciusban és októberben is a fehérvári diákok játsszák a főszerepet az ünnepi műsorokban. Az 1848-as forradalom és szabadságharc évfordulóján idén is egy különleges produkciót láthatunk: Az Én, Petőfi című darab írója és rendezője Matuz János, a Fehérvári Programszervező Kft. művészeti intendánsa. Az előadásban a Teleki Blanka Gimnázium és Általános Iskola diákjai működnek közre, Petőfi szerepében a tizedik osztályos Csengey Márton lép színpadra. Vele beszélgettünk.
– Tényleg minden érdekel, ami egyrészt jó, másrészt viszont nem annyira. Most például éppen fakultációs tárgyakat kellene választani, ami elég nehéz, mert nem tudom még, mit is akarok az érettségi után tanulni. Annyi szakma van, amit nem ismerek – mondja Márton. Szereti a reál és a humán tárgyakat is, a matematika, a biológia, de a történelem is kedvenc, no és a művészet, főleg a színművészet is közel áll hozzá. A Vörösmarty Színházban például három darabban (Bűn és bűnhődés, Régimódi történet, Perelj, uram!) is játszik, a Teleki diákszínpadának készülő Hamlet előadásában övé a címszerep, tavaly a Floralián bemutatott darabban és a Székesfehérvári Királyi Napok megnyitóján is fellépett, a Versünnepen második lett, de ha felkérik, bárhol szívesen szaval – sorolja szépen fogalmazott mondatokban a szimpatikus fiú.
Hogy mikor tanul? Hát éjszaka – jön a magától értetődő válasz. És ha már tanulás: a szövegekkel sincs gond, ahogy alakul a darab és van mihez (helyhez, díszlethez, egy másik szereplőhöz) kötni a leírt mondatokat, könnyen megragadnak a fejében – magyarázza Márton a folyamatot, ami egyébként a versekre is igaz. Hangosan olvasva, értelmezve, átélve a sorokat szinte észrevétlenül tanulja meg azokat is. Pontosan emlékszik az elsőre, amit nagyobb közönség előtt mondott, Petőfi Sándor Előre című verse volt, még harmadik osztályban. Hangulata, ritmusa, pezsgése van, most is szeretem – mondja. Később, 7–8. osztályban a magyartanára, Skrinyárné Golenyák Ágnes fedezte fel, hogy érdemes lenne ezzel komolyan foglalkozni. El is indította őt a váli Vajda János Szavalóversenyen, ahol második lett, ezzel meghívást kapott a Pesti Vigadóba, a Versünnepre, ami óriási élmény volt – emlékszik vissza. Ráadásul különdíjasként, még általános iskolásként lehetőséget kapott, hogy részt vegyen a Csíkcsomortánban rendezett Verstáborban – az ottani napokat sem felejti el sosem.
Sokat köszönhet az édesanyjának, aki nagyon büszke rá és persze félti is, de mindenben támogatja, nélküle nem lennék az, aki vagyok – mondja szeretettel Márton. És sokat köszönhet Matuz Jánosnak is, akivel most a március 15-re készülő műsorban ismét együtt dolgozik. A történelmi nap felidézése mellett Petőfi zsenialitását akarja megmutatni a darab, azt a hihetetlen energiát, ami benne volt, különösen azon az 1848-as márciusi napon, amikor százakat buzdított, vitt magával. Sokféle dolgot kell majd egyszerre csinálni a színpadon – magyarázza a fiú, például cimbalmozni, miközben szaval. (Ezen a ponton kiderül, hogy zeneiskolába is járt hat évig, csak az most már nem fér bele az idejébe. Vajon miért nem csodálkozunk…?)
Hogy mivel kapcsolódik ki? Szeretné újrakezdeni a néhány hónapig hanyagolt tájfutást, amiben az a jó, hogy a mozgás mellett kreatívnak is kell lenni, különben lefut az ember a térképről. Kirándulni is szeret, azt is olyan „felfedezősen”, meg-megállva egy érdekes fánál, sziklánál, hogy közelebbről is megismerje. Ahogy minden mást is csinál: kíváncsian, érdeklődve, a különlegeset keresve. Hogy ne legyen átlagos egyik napja sem.
Fotók: Molnár Artúr (ÖKK) és Lőrincz Miklós