A Fehérvári Programszervező Kft. minden rendezvényén dolgoznak olyanok, akik szabadidejüket nem sajnálva lelkiismeretesen segítenek bennünket abban, hogy a programok vendégei jól érezhessék magukat. Ebben a rovatban őket, önkénteseinket mutatjuk be. Ez a mostani írás kicsit más, mint az eddigiek, hiszen nagyobb részt a tópartis Balogh Orsolya tollából származik: a diáklány a középkori óriás sakk előadás résztvevőjeként megélt élményeit fogalmazta meg.

Balogh Orsolya 15 éves, 2003. december 16-án született Székesfehérváron. Családjával egy kis faluban, Mátyásdombon él, ott járt általános iskolába, aztán a Tóparti Gimnázium és Művészeti Szakgimnázium diákja lett, ahol szeptembertől a 10. osztályt kezdi. Szereti az irodalmat, a kémiát és a fizikát, szabadidejében szívesen fest, olvas és ír is. Orsi a legidősebb gyerek a családjában, két húga van. Szereti a focit – és természetesen a sakkot.

Orsi mellett még 34 tópartis volt részese a sakkjátszmának, amely a muhi csata történéseit idézte fel ebben a különleges formában. A főpróba idején is sokan megálltak a Romkert mellett, hogy lássák az „ütközetet”, a bemutatón, az Emlékhelyek Napján pedig még többen látták a produkciót, amelynek nagy sikere volt: a nézők zúgó tapssal köszönték meg a „figuráknak” a látványos, érdekes előadást, és persze a felkészülést, amelyről Orsi így ír:

„Nagyon érdekel a színház és a színészet. Ezért is dolgoztam a közösségi szolgálatos óráim többségét egy, a maga nemében műfajteremtő sakkszínházi produkcióban. A muhi csata történéseit jelenítettük több diáktársammal egy sakktáblán, ahol mi voltunk a sakkfigurák. Megtudtam, mennyi munka is áll egy-egy ilyen lenyűgöző előadás mögött. Minden jelenet, minden mozdulat meg volt koreografálva. Zenéket vágtak a mozgásokra, a rendező másodpercre pontosan megtervezte az előadás minden mozzanatát.

Kemény munka volt. Néha 7-8 órán át is próbáltunk, de számomra a legemlékezetesebb az volt, amikor egy két és fél perces jelenet kidolgozása három egész órán át tartott. Fontos volt, hogy figyeljünk a másikra. Egymásra reagáltunk, közösen hangoltuk össze az egyes részeket. Nagyon örültem, hogy rengeteg diáktársammal ismerkedhettem meg a próbák során. Persze a kemény munka mellett a szórakozás sem maradt el: jókat nevettünk egy-egy bakin, és jól szórakoztunk a kellékeinkkel. A jelmezeink nagyon látványosak voltak.

Szerintem igazán emlékezetes és élvezetes előadást sikerült nyújtanunk a közönségnek. A legjobb az az volt, amikor lejöttünk a színpadról, és megállapítottuk: bármennyire is izgultunk, megcsináltuk! Ahhoz az örömhöz és büszkeséghez nem sok mindent tudok hasonlítani. Kifejezetten élveztem a munkát, és szívesen vennék részt máskor is hasonló színházi produkcióban.”

Fotó: Igari Balázs és Lőrincz Miklós