A tavalyi verseny sikere után a Prosperis Alba Kutatóközpont Nonprofit Kft. megbízásából a Fehérvári Programszervező Kft. idén is meghirdette a Szóval győzni kommunikációs bajnokságot, amelyre 10–13. évfolyamos középiskolásokat várnak; a jelentkezési határidő: 2020. január 17. A nevezési időszakban a tavalyi bajnokság döntőseit kérdeztük arról, miért érdemes nevezni, mit kaptak a versenytől – Sándor Tamara az egész versenyt összefoglalja a jelentkezésen töprengők számára.
Tavaly ilyenkor találtam rá a Szóval győzni kommunikációs bajnokság versenykiírására. Tisztán emlékszem, hogy az iskolánkban láttam meg a plakátot, és az első reakcióm az volt, hogy nekem az ilyen nem megy. Viszont nagyon izgalmasnak véltem, és aztán azt gondoltam: miért ne? Mit veszíthetek azzal, ha megpróbálom?
Tehát jelentkeztem.
Az első fordulón egy kötetlen beszélgetésen vettem részt a mentorokkal. Itt döntötték el, ki jut tovább a döntőbe. Amikor eljött ennek a napja, nem tudtam másra se gondolni, csak a „kötetlen beszélgetésre”. Izgulás, hasgörcs… szokásos. Beléptem a Hiemer-házba és valahogy megnyugodtam. Aztán amikor szólítottak, el akartam ájulni, de az mellékes. A kötetlen beszélgetést úgy kell elképzelni, mint egy teljesen átlagos társalgást, azt leszámítva, hogy három mentor ül veled szemben, kamerák vesznek, mikrofon van előtted, és még fotóznak is téged. Annyira kapkodtam a levegőt, nagyon gyorsan beszéltem, de ezt észrevettem magamon és annyit mondtam, hogy „na, hát azért is jelentkeztem, hogy ezt leküzdjem”.
Bejutottam a döntőbe.
A verseny döntőjén három feladattal néztünk szembe: előadást kellett tartani arról, hogy mit jelent a siker, interjút készített velünk Azurák Csaba a Z generációról, illetve reagálnunk kellett egy, a médiatudatosságról szóló videóra. Ahhoz, hogy ezeken jól teljesítsünk, egy hét alkalmas mentorprogramon vettünk részt.
A legelső mentornapot ő tartotta. Az egész versenyt kamerák rögzítették, de az első húsz percet fotósok, újságírók és tévések nélkül töltöttük, hogy fel tudjunk oldódni. Körbe álltunk és játékos feladatokkal kezdtünk. Nem is gondoltam, hogy ennyire nehéz tartani a szemkontaktust, vagy üvölteni egyet, akkor, ha sokan néznek. Előadási technikákról beszéltünk, és gyakorolhattuk is: egy rögtönzött 2 perces előadást kellett tartanunk bármiről. Én az egyik legszebb élményemet, a Balaton-átúszást meséltem el. Ki kellett állnom a többiek elé, mikrofont adtak a kezembe, vett a kamera… és tudjátok mit? Nagyon élveztem.
Aztán kaptunk egy újságot a kezünkbe. Cikket kell írni, gondoltam én. Haha… hát nem. Szét kellett tépni a papírt, és valami kreatívat alkotni belőle. Nem volt sok időnk, rögtönözni kellett. Te jó ég, mi van, ha semmi nem jut majd eszembe? Nem leszek elég kreatív… Mindjárt én jövök… Utólag már látom, hogy nem kell az ilyeneket túlbonyolítani. Ami először eszembe jutott, az egy papírrepülő volt, majd csináltam belőle karórát és egy legyezőt is. Egyébként utóbbi azóta a könyvjelzőm. Kaptunk olyan feladatot is, hogy alkossunk párokat és egy adott téma mellett és ellen érveljünk. Nekem a diploma mellett kellett érvelnem.
„Házi feladatként” el kellett olvasnunk Karinthy Frigyes Találkozás egy fiatalemberrel című rövid novelláját. Azt gondoltam, a tartalmáról fogunk beszélgetni, mert nagyon tanulságos. A feladat viszont az volt, hogy hangosan olvassunk fel belőle részleteket, úgy, mintha épp mi lennénk az előadók. Itt megijedtem. Talán itt a legjobban. Azóta változott, és ki is térek majd rá, hogy miért, de akkor nem szerettem mások előtt olvasni. Úgy éreztem, nem sikerült jól hangsúlyoznom, izgultam, nem vettem jól a levegőt. Utána a mentorunk elmondta, min kéne javítanom – és fontos, hogy egyáltalán nem sértő kritikát kaptam. Viszont nagyon megérintett, hogy nem sikerült jól, és szinte sírva mentem haza, mert nem éreztem magam odavalónak… Aztán kialudtam magam. Reggel apukám mondta, hogy látott a TV-ben és milyen szépen olvasok. Na jó, még a TV-ben is leadták, milyen béna vagyok. Nagy nehezen visszanéztem, és meglepődtem, mennyire leértékeltem magam. Nem láttam így sem tökéletesnek, viszont azt igen, min kéne változtatnom.
Azóta gyakorlásként hangosan olvasok itthon. Rájöttem, mi a gyengeségem, és nem elkeseredtem, hanem teszek azért, hogy jobb legyek. És most már tudom azt mondani, hogy nincs bajom azzal, ha mások előtt kell olvasnom.
Mi is az a retorika? Ebbe ástuk bele magunkat. Szó esett arról is, hogy kerüljük el a közhelyeket. Általában igazat mondanak, de elcsépeltek. Próbáljunk valami egyedit alkotni, bontakozzon ki a saját személyiségünk a mondandónkban.
Aztán kaptunk tíz percet arra, hogy megírjunk egy március 15-ei ünnepségi szöveget. Huh. Szeretek írni nagyon, de nem ennyi idő alatt szoktam összedobni az írásaim. Kihívás. Nem tudtam, mi miatt izguljak, hogy jó lesz-e a szövegem, vagy, hogy ki kell állni majd a többiek elé. Ezért mindkettő miatt izgultam. Aztán amikor ott álltam mikrofonnal a kezembe, és mindenki engem hallgatott, megnyugodtam.
Megint rájöttem, hogy ez jó érzés.
Az interjú fogalmát veséztük ki, majd ezt is megtapasztalhattuk. Egy fiktív állásinterjún vettünk részt egyesével, mindenki előtt. Bakonyi István töltötte be az interjúztató szerepét, mi pedig az álláskeresőkét. Az enyémben volt egy kis csavar: én egy újságírói állásra szerettem volna jelentkezni, már a fejemben kavarogtak a lehetséges válaszok, amikor a „főszerkesztő” azt mondta „hát akkor lássuk, milyen interjút készítene ön velem”. Más felkészülten készíteni interjút, és más az, amikor az embert nézik, veszik a kamerák, és egy kommunikációs bajnokságon van épp. Viszont azt kell, hogy mondjam, örültem a kihívásnak, és szerintem jól is teljesítettem.
Az eredményorientált kommunikációról tanultunk. Mitől lesz a kommunikáció eredményes? Tisztelet, empátia, tömörség, meggyőzés, saját vélemény… egy pár abból, amit mi felsoroltunk. Viszont számos más tényező is közrejátszik abban, hogy azt add át, amit valójában gondolsz.
Olyanokra hívták fel a figyelmem, amikre nem is gondoltam eddig. Testtartás, arcmimika, artikuláció, hangsúlyozás, megjelenés. Mindegyik üzen valamit: meg sem szólaltam, de már kommunikálok.
Aztán rajzolnunk kellett egy saját címert. Na, hát én a „nagy rajztudásommal” kicsit bajban voltam, de úgysem ez a lényeg. Hat olyan dolognak kellett szerepelnie rajta, ami minket jellemez. Az enyémen tuti szerepelt egy nyomi oroszlán (képzeletben azért szebb), mandala (na, azt tudok rajzolni), csillagos égbolt, hangjegyek, újság tele írással, és egy jin-jang jel.
Az egyik legviccesebb szituáció akkor alakult ki, amikor hármas csoportokban, különböző szerepkörökben beszélgettünk. Volt egy megfigyelő, én a pszichológus szerepét töltöttem be, és jött hozzám a páciens azzal a problémával, hogy szerinte lapos a Föld, és senki sem hisz neki. És ezt vegyem komolyan. De ilyenre is fel kell készülni, hisz annyi váratlan, vicces szituációba ütközhet az ember. Szóval meghallgattam, és próbáltam kicsit enyhíteni a fájdalmát, elmondtam, hogy én hiszek neki. Viccet félretéve, komolyan vettük a feladatot és kihoztuk belőle a legjobbakat.
Kedvenc feladatom lett az, amikor ugyanarról a témáról különböző stílusokban kellett beszélnünk. A képen látható sípoló kacsa jelezte, ha lejárt az időd és jön a következő. A négyes csoportom témája a szerelem volt, és én az apatikus jelzőt (azaz pesszimista) húztam. Nagyon viccesre sikeredett.
A TV2 volt műsorvezetőjétől is tanulhattunk. Bevezetett minket a média világába, saját tapasztalatait osztotta meg velünk. Majd az ő mentornapján egy talkshow-t készítettünk párokban (műsorvezető, vendég). Ezután egy közös vacsorán, a döntősök vacsoráján vettünk részt. Csaba elmesélte, hogyan kezdte a szereplést, hogy ő is mennyire izgult, és nem is gondolta, hogy ennyire tud remegni a lába. Huh… van remény. Sok erőt adott, hogy ezeket megosztotta velünk, mert én is nagyon izgulós voltam. A verseny alatt viszont sokat enyhült, és rájöttem, hogy felesleges ennyire túlaggódni a dolgokat. Azóta is ezen dolgozom – természetesen van hova fejlődni, de az biztos, hogy a Szóval győzni megerősített abban, hogy ez az én utam.
Sándor Tamara
