Mi a titka a jó interjúnak? Milyen a jó kérdés? Lehet-e erőszakos a riporter? – ilyen és ehhez hasonló kérdések is elhangoztak a Szóval győzni hétfői mentornapján. A délután első felében Bakonyi István foglalkozott a döntősekkel, majd Ignácz Adrienn érkezett hozzájuk, aki többek között azt mutatta meg a diákoknak, hogyan legyenek jó hallgatók.
Felkészült, összeszedett, figyelmes, empatikus, természetes – sok tulajdonságot fontosnak tartottak a diákok, amikor Bakonyi István irodalomtörténész a jó riporter jellemzőiről faggatta őket. Az is elhangzott, bizonyos keretek között akár erőszakos is lehet az interjúalannyal szemben, ha valami, az olvasó/hallgató közönség számára fontos dolgot szeretne megtudni tőle. A határokat azonban érezni kell, a tiszteletlenség nem megengedett – még egy bérgyilkossal szemben sem. Ahogyan a hétköznapi kommunikációban, egy interjú esetén is nagyon fontos, hogy odafigyeljünk a másikra, reagáljunk a jelzéseire, így lehet igazán személyessé tenni a beszélgetést – ez különösen fontos például egy életútinterjú esetén.
Az elmélet után most is „gyakorlatozhattak” a döntősök: állásinterjúra „várta” őket Bakonyi István. A diákok dönthették el, hova szeretnének bejutni, így aztán a többségük szabadon beszélhetett akár leendő hivatásáról, akár kedvenc témájáról. Hallottunk például szívsebésznek készülő fiatalembert és elhivatott óvónőt, New Yorkból hazatért angoltanárt, verselő irodalomtanárt, zenei műsorvezetőt, képregényrajzolót, lótenyésztőt, pilótát és dohánybolti eladót. Mindannyian jól vették az akadályokat, okosan válaszoltak a váratlan kérdésekre – úgy láttuk, bízhatnak a pozitív elbírálásban.
A foglalkozás második felében Ignácz Adrienn pszichológus vezetésével többek között arról volt szó, mennyire fontos a kommunikációban az empátia, az, hogy képesek legyünk egymásra figyelni. Ezt egy páros gyakorlatban próbálták ki a diákok, amely után megbeszélték, hogy érezték magukat segítőként, illetve segítségre szorulóként. Lényeges szempontnak tartották, hogy a segítő gesztusokkal is jelezze, figyel, hogy ne akarjon mindenáron tanácsokat osztogatni, inkább kérdésekkel vezeti rá a megoldásra a beszélgetőtársat.
Feladat volt bemutatni, milyen egy jó előadás (a téma a környezetvédelem), hogy néz ki egy olyan vita, amelyben az érzelmek dominálnak (két diák a vidéki élet lehetőségeiről), milyen az, amikor az észérvekkel igyekeznek egymásra hatni a partnerek (iskolaigazgató és szülő vitája az iskolai mobilhasználatról), és hogyan lehet kompromisszumra jutni egy témában (anya-lánya a közösségi oldalak mértéktelen használatáról). Ez utóbbiban nagy derültséget keltett a „bezzeg az én időben” fordulat, ami után inkább a gyerek közelített „édesanyja” álláspontjához, ám végül megegyeztek. A nap végén egy „apróhirdetésben” ajánlották magukat riporternek a diákok: a felolvasott szövegek alapján megpróbálták kitalálni, ki írhatta a pár mondatot – szinte mindenkire ráismertek a többiek. Ebből (és néhány elejtett megjegyzésből) arra következtettünk, hogy nemcsak a mentornapok hivatalos részén töltötték együtt az időt a döntősök, hanem alternatív összejöveteleket is szerveztek. Már most biztosak vagyunk benne, hogy megérte jelentkezni a versenyre.
