Háromnapos kosárfonó tábort szervezett a Székesfehérvári Közösségi és Kulturális Központ a Felsővárosi Alkotóházban. A régi falak között kellemes hűvösben dolgozhatnak a résztvevők a kulcsi kosárfonó mester, Barnáné Ujvári Hajnalka vezetésével, akitől a kezdők az induláshoz szükséges tudást, a haladók pedig a korábban megismertek mellé új technikákat sajátíthatnak el. A tábort a szervezők a tavaly decemberben elhunyt Tolvaj Csaba emlékének ajánlották, aki hosszú éveken át vezette a Művészetek Házában működő kosárfonó szakkört.
Az áztatott fűzfavessző illata a frissen főzött kávééval keveredik a Felsővárosi Alkotóházban, ahol a kosárfonó tábor tagjai dolgoznak. Csütörtökön még csak az alapokat láttuk, azóta mintha egy percre sem állt volna meg az asszonyok keze: a fal mellett mostanra szépséges kosarak sorakoznak. Folyik a munka most is, épp csak a köszönésre emelik föl a fejüket, vagy amíg ellenőrzik, hogy a kiválasztott minta úgy alakul-e, ahogyan azt elképzelték. „Kiéheztek” az elmúlt hónapokban – fogalmaz valamelyikük, hisz majd egy éve, hogy nem tudtak találkozni a megszokott helyen, a kosárfonó szakkörben. Aki tehette, otthon is font, de azért ez nem olyan egyszerű dolog ám, mert hely is kell hozzá, rá is kell készülni. Ez a fűzfabokorvessző is, amit most itt használnak, tíz napot ázott a tábor kezdetéig, hogy megfelelő állagú legyen a munkához.
A táborozó hölgyek többsége tíznél jóval több éve foglalkozik már a mesterséggel. A bezártság idején is tartották egymással a kapcsolatot – bólogatnak a kérdésre, és persze azonnal felemlegetik a szakkör feledhetetlen vezetőjét, a tavaly decemberben elhunyt Tolvaj Csabát, aki több mint 15 évig oktatta a mesterség alapjait a hozzá járó érdeklődőknek. A hagyományos magyar kosárfonás technikáját tőle tanulták mindannyian – mondják, és hozzáteszik: szeretni való, kedves ember volt, a szíve-lelke-motorja ennek a kis csapatnak. Egyikük meséli, a fia kérdezte tőle előző nap, hova készül. „Tudod, csak a szokásos kosárfonó táborba”. „Kosárfonó tábor Csaba bácsi nélkül? Hát lehet az…?” Hallgatunk kicsit, aztán valaki kérdez egyet – és mozdulnak megint a kezek, járnak az ujjak, magasodik a kosarak oldala. Így is lehet emlékezni.
„Ez egy jó kis haladó csoport” – mondja a tábort vezető kosárfonó mester, Barnáné Ujvári Hajnalka. „Egyetlen kezdő van csak, de ő is nagyon ügyes” – teszi hozzá, dicsérve a mellette szorgoskodót, így aztán neki magának is marad ideje a munkára. A kezében egy nagyobbacska, felfelé szűkülő szájú kosár formálódik, a tetején, a keret alatt díszként ujjnyi vastag kötél fut körbe. Egyszerűen gyönyörű, többet is el tudnék képzelni belőle a lakásban – mennyi mindent elrejtene! „Nem igazán tervezek. Elkezdem az alapot, és aztán adja magát, hogyan folytatódjon a kosár” – magyarázza Hajnalka, aki bő tíz éve kezdett bele a mesterség tanulásába. Kellett egy olyan kenyérkereső munka, ami mellett normálisan lehetett gyerekeket nevelni, mondja. No persze ennél jóval többről van szó: már gyerekként is szeretett volna iparművészettel foglalkozni, vágyott arra, hogy alkosson. Akkor ez nem adatott meg, most viszont a kosárfonásban kiteljesedett. Egy Tolna megyei mestertől tanulta az alapokat, folyamatosan képzi magát, igyekszik sokféle mintát, technikát megtanulni – és ezt tovább is adni, ha felkérik erre. Most például ír és katalán mintákat mutatott a táborozóknak, de a dán kosárfonásról is mesélt nekik. „A magyar kosárfonás erősen őrzi a hagyományokat, a kosarak egy-egy funkcióra készültek annak idején. A dánok sokkal játékosabban nyúlnak a fűzfavesszőhöz, újszerű formákat, mintákat használnak” – magyarázza a táborvezető, aki közben folyamatosan figyeli a többieket, ha kell, tanácsot ad, biztat, segít. Utóbbira kevéssé van szükség – mondja, hiszen valóban mindannyian jól ismerik az alaptechnikát, így egy rövid magyarázat után meg tudják valósítani, amit szeretnének.
Lassan véget ér a nap a táborban, van, aki épp befejezi a kosarát, más egy nedves törülközőbe burkolja a félig készet, hogy a vessző megtartsa a nedvességet. A levágott, még használható darabokat csokorba kötik, a csokrok az udvari kádba költöznek. Még van egy nap hátra, bármi lehet belőlük.
Fotó: Káldi Csilla és Hajnal Csilla
