Lehetetlen helyzetben, háborús övezetekben vagy katasztrófa sújtotta területeken élő emberek és közösségek Afganisztánban, Kenyában, Ugandában vagy Szíriában – Dunajszky Gábor fotóiból nyílt kiállítás csütörtökön délután a Közösségi Központ – Feketehegy-Szárazréti Kultúrudvarban. A Székesfehérvári Zsidó Hitközség, a Székesfehérvári Közösségi és Kulturális Központ, valamint a Motívum Kulturális Egyesület által szervezett és rendezett kiállítást Barna Ágnes, a Székesfehérvári Zsidó Hitközség elnöke nyitotta meg, a tárlatot és a kiállító művészt Simonyi Péter, a Székesfehérvári Zsidó Hitközség alelnöke ajánlotta a közönség figyelmébe.
„Ha körülnézünk a kiállításon és elkezdünk ismerkedni a képekkel, egy más földrész más kultúrája jelenik meg előttünk. Ennek a kultúrának helye van egy olyan nyitott városban, mint Székesfehérvár – nagyon örülök, hogy a tárlatnak helyet adott a Közösségi Központ – Feketehegy-Szárazréti Kultúrudvar” – mondta a megnyitó vendégeit köszöntve Lehrner Zsolt alpolgármester. – „Ahogy végignéztem a kiállítást, nekem olyanok a fotók, mintha valamelyik tévécsatorna képeit látnám: visszaköszönnek az elmúlt időszak történései. Tartalmasak, megérintik az embert.”
A kiállítást megnyitva Barna Ágnes, a Székesfehérvári Zsidó Hitközség elnöke arról beszélt, hogy a képek a harmadik világról, katasztrófasújtott területről beszélnek, és habár többségük háborús övezetben készült, nem fegyverekről szól, hanem emberekről, életképekről: Dunajszky az emberek körülményeit akarta bemutatni fotóival.
Simonyi Péter, a Székesfehérvári Zsidó Hitközség alelnöke elsőként a kiállító művész gondolatait tolmácsolta:
„Ezek a képek csak emberekről és helyzetekről szólnak, vallási, nemzetiségi vagy bármi egyéb hovatartozástól teljesen függetlenül. Nincsen semmilyen „koncepció” a kiállítást illetően. Mindegyik kép vagabund módjára történt csavargásaim során született. Annak ellenére, hogy majdnem mind háborús övezetekben, vagy katasztrófa sújtotta területeken, illetve a „harmadik világban” készült, nem látunk támadó fegyvereket, harcokat, vagy agresszivitást. Az egyetlen, halvány vezérlő elv, ami az agyamban volt mindvégig, amíg fényképeztem, csak szeretet és tisztelet az emberek, az emberiség általános mivolta/létezése iránt. Más szóval fogalmazva, ezek a képek emberekről és körülményeikről „beszélnek” – olyan helyeken, ahol a „normális” életlehetőségek vagy majdnem teljesen hiányoznak, vagy réges-régen megszűntek, elpusztultak – és az ott lakó emberek valahogy mégis megőrizték egészségüket, becsületüket és a józan eszüket, valamint a humorérzéküket és jókedélyüket, barátaikkal, családtagjaikkal együtt – a rendkívül nehéz helyzetekben is. A mindennapok képes krónikája, semmi több. Én ezt az egészet csak úgy hívom, hogy humanitografia. Olyan szó, amit magamnak találtam ki, védjeggyel van ellátva. Ebben a „mintakollekcióban” szerepelnek képek súlyos állapotban lévő, alultáplált gyerekekről Afganisztánban, kochi-k portréi, vándorló nomádok Afganisztán sivatagos területein, vagy kongói jóemberek Kenyában vagy Ugandában, vagy egy kedves szíriai öregfiú, a horvát/szlovén határon, egy vasútállomás peronján.”
„Gábort már több mint harminc éve ismerem, mindig ilyen válságövezetekben dolgozott. Nem hiszen, hogy sokunk volt már Ugandában, Iránban, Kabulban vagy Kenyában – nekünk fogalmunk sincs ezekről az állapotokról. De ott is emberek élnek, akik élni akarnak, és ezek a döbbenetes képek megmutatják, micsoda életerő van ezekben az emberekben” – mondta Simonyi Péter a megnyitó végén.
A tárlat január 25-ig, az intézmény nyitvatartási ideje alatt látogatható, az érvényben lévő járványügyi szabályok betartásával.
