Magyarországon 1978-ban ünnepeltük először a Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) által 1962-ben életre hívott és március 27-re datált Színházi Világnapot: 1957-ben ezen a napon volt Párizsban az ott működő Nemzetek Színházának évadnyitója. A Színházi Világnap célja, hogy felhívja a figyelmet a színházművészet – és tágabb értelemben a kultúra – fontosságára, tisztelegjen a színészek, a színházi dolgozók előtt, kérje a közönség szeretetét és támogatását.
A világnapon mi egy saját produkciónk felvételét osztjuk meg olvasóinkkal: Matuz János, a Fehérvári Programszervező Kft. művészeti intendánsa Plautus Szamárvásár című komédiáját alkalmazta gorsiumi színpadra, a darabot a tavalyi Floralián láthatta a közönség. Most megkértük az író-rendezőt, hogy a világnap alkalmából írjon bevezetőt a produkció elé.
Hátizsákos turistaként feleségemmel 2000-ben jutottunk el először Balira. Az utolsó földi paradicsomok egyikeként számon tartott sziget méltó volt a nevére. Dús, szubtrópusi párájában ott lebegett még a Teremtés lehelete. Az olcsó szállások és a széles mosolyok szabadságában lélekben gyorsan magunk mögött hagytuk Európát, az „únt gátú, ócska földet”.
Egyik este Bali „Szentendrején”, Ubudban, egy kecak nevű transztáncra váltottunk jegyet. Meglepetésünkre a játszók között ott találtuk örökké mosolygó pincérünket, a recepcióst, és több más ismerős arcot is felfedeztünk a mintegy nyolcvan férfi között, akik a táncjátékban részt vettek. Öregek és fiatalok, tehetősek és szegények vegyesen. A hindu Ramayana eposz történeteit feldolgozó játékban professzionális színészek és az adott közösség tagjai egyaránt felléptek. A játékban, ami egyszerre volt kifinomultan művészi, és lelkes. Amatőr, műkedvelő és profi. Az est a tradicionális transztánccal fejeződött be: a közösség, a játszók együtt léptek át egy transzcendens dimenzióba. Másnap megkérdeztem a pincérünket, miért játsszák, és hogyan lehet bejutni a társulatba. Nem értette. Nincs társulat. Csak közösség van. És azért játszanak, mert jó a léleknek.
Mondják, aki messzire jut, az lélekben egy kicsit ott is marad. Ez az utazások veszélye. Én viszont elhoztam valamit: a közös játék örömét, azt a végtelen egyszerűséget, hogy a játék akkor jó, ha együtt játszunk. Profik, amatőrök, műkedvelők, fiatalok, öregek. MI. A közösség. Mert ez jó a léleknek.
Plautus azonos című komédiáját gorsiumi színpadra alkalmazta: Matuz János
SZEREPLŐK:
Demaenetus, gazdag római patrícius: Kelemen István
Libanus, a szolgája: Keller János
Artemona, Demaenetus felesége: Törsök Márta
Argyrippus, Demaenetus fia: Csengey Márton
Phylaenium, örömlány: Mészáros Kyra
Diabolus: Udvaros György
Cleareta, Phylaenium szolgálója: Roa Zamora Dorothy
Zene: Ferenczy-Nagy Boglárka
Hangszerelés: Hámori János
RENDEZŐ: MATUZ JÁNOS
Demaenetus, a római patrícius gazdag, ám öregedő felesége mellett szerelmi hódításokban talál vigasztalást. Nem átall szemet vetni fia, Argyrippus kedvesére, a szép Phylaeniumra is, és szolgája, Libanus bevonásával pénzzel próbálja meggyőzni fiát, hogy engedjen át egy éjszakát a lánnyal. Ám Libanusnál ekkor végleg betelik a pohár… Phylaenium, szakmája szerint örömlány, aki élethelyzetéből Demaenetus fiának pénzével remél szabadulást. De pénze itt csak az öregedő feleségnek, Artemonának van, aki férje hűségét próbára téve elhíreszteli, hogy szamarak eladása után egy másik városból jelentős pénzt vár. A csalira mindenki rákap – nem sejtve, hogy a pénzt hozó kereskedő maga az álruhába öltözött Artemona lesz.
És kezdetét veszi a játék, amelyben semmi nem az, aminek látszik, de főleg senki nem az, akinek kiadja magát. Talán egyedül Diabolus, a vedlett, agg ügyvéd, aki még mindig 40 évesnek képzeli magát…
UI: A pénz nem boldogít, no de hogy ennyire…?!
A világnapi programok közül az egyik legfontosabb az a nemzetközi üzenet, amelyet hagyományosan egy világszerte ismert színházi személyiség ír a Nemzetközi Színházi Intézet felkérésére, és amelyet a világ színházaiban ezen a napon az előadások előtt olvasnak fel – idén ez szinte mindenhol csak online formában valósulhat meg… Az első színházi világnapi üzenetet 1962-ben a francia Jean Cocteau írta, az ideit pedig Shahid Nadeem pakisztáni drámaíró.
A pakisztáni Lahore város Kortárs Színháza Bulleh Shahról, a híres 18. századi szúfi költőről szóló előadásának végén egy idős férfi és egy fiatal fiú lépett oda a színészhez, aki a nagy szúfit játszotta. „Az unokám beteg, megáldaná őt?”. A színész meglepődve ezt válaszolta: „Én csak egy színész vagyok, aki Bulleh Shah szerepét játszottam a színpadon.” Az öregember így felelt: „Fiam, te nem színész vagy, hanem Bulleh Shah megtestesülése, az ő avatárja.” Hirtelen a színház teljesen más felfogása lett nyilvánvalóvá számunkra, amelyben a színész az általa megformált szereplő megtestesülésévé válik.
A fentiekhez hasonló történetek minden kultúrában megtalálhatók. Ezek hidat alkotnak közöttünk, a színházcsinálók és az olykor tapasztalatlan, de mindig lelkes közönség között. Játék közben néha elragad bennünket színházi eszményünk, a társadalmi változások előmozdításában betöltött szerepünk, és elfeledkezünk minden másról. Amikor a jelen kihívásaira összpontosítunk, tulajdonképpen megfosztjuk magunkat attól a mélyen felkavaró lelki élménytől, amit a színház nyújtani képes. A mai világban, amikor elhatalmasodik a vallási fanatizmus, a gyűlölet és az erőszak, amikor bolygónk egyre súlyosabb klímakatasztrófa felé sodródik, meg kell találnunk a módját, hogy újra visszanyerhessük spirituális erőinket. Nemcsak a közönyt, a reményvesztettséget, a pesszimizmust és a kapzsiságot kell legyőznünk, de vállalnunk kell a világunk és a bolygónk iránti felelősséget is. A színháznak nemes és fontos szerepe van azon energiák felszabadításában és mozgósításában, amelyek megakadályozhatják, hogy az emberiség szakadékba zuhanjon.
A színház képes a színpadot szakrális térré változtatni. Dél-Ázsiában a művészek mély alázattal érintik meg a színpad deszkáját, mielőtt fellépnek rá. Ebben az ősi hagyományban összefonódik a spiritualitás és a kultúra. Ideje helyreállítani ezt a szoros kapcsolatot művész és közönsége, múlt és jövő között. A színházi alkotás szent tevékenységgé válhat, a színészek valóban megtestesülései lehetnek az általuk játszott szerepeknek. A színháznak megadatott a lehetőség, hogy szentéllyé váljon.
Shahid Nadeem pakisztáni drámaíró az ország egyik legfontosabb kulturális intézménye, a pandzsábi Kortárs Színház művészeti vezetője. 1947-ben született Kasmírban, és még csak egyéves volt, amikor családjának az újonnan megalakult független Pakisztánba kellett menekülnie, mivel India és Pakisztán között véres háború tört ki a vitatott kasmíri területek miatt. Nadeem Lahoréban nőtt fel, pszichológiát tanult a Pandzsábi Egyetemen. Első darabját még diákként írta, de csak később, Londonban, politikai száműzetése idején kezdett komolyabban foglalkozni a drámaírással. Több mint ötven darab szerzője, pandzsábi és urdu nyelven ír. Eddig háromszor börtönözték be politikai okokból a különböző katonai kormányzatoknak való ellenszegülés miatt. Börtönévei alatt is írt, ezeket a darabjait rabtársaival adta elő. Később az Amnesty Internationalnek dolgozott. Darabjait számos pakisztáni és indiai színház játssza, de London és New York mellett sok európai nagyvárosban is műsorra tűzték azokat. Művei angol fordítását az Oxford University Press és a Nick Hern Books adta ki. Munkásságát 2009-ben állami díjjal ismerték el hazájában. Nadeem darabjaiban fontos, kényes és olykor tabunak számító társadalmi kérdéseket feszeget, olyanokat, mint a vallási szélsőségesség, a nők elleni erőszak, a kisebbségek kirekesztése vagy a véleménynyilvánítás szabadsága. A kortárs társadalmi kérdéseket és politikai témákat általában a hagyományos népies formákkal ötvözi, egyszerre szórakoztatóan és intellektuálisan izgalmasan. Színházi munkássága mellett szépírást tanít.
